Úton a csúcsra

Ez az év több okból is emlékezetes maradt. Újabb versenyeken bizonyítottunk, de nem mindig a jó eredmények voltak a leglényegesebb dolgok.

A téli túrán elindult sorozat eltartott egy darabig. Márciusban a „Márciusi úsdaráló[31]” akciósorozatába már hagyományszerűen betettük az ÚG-s fogadalomtételt. Községünk felszabadulásának ünnepén koszorúztunk, az azóta lerombolt, felszabadulási emlékműnél.

A már hagyományos túrán eljutottunk Nemesmedvesre. Itt találkoztunk Dinnyés József „daltulajdonos”-sal, aki pársoros ajánlást írt a szakraj naplójába. A városi versenyt megnyertük, s ennek súlyos következményei lettek

Meghívást kaptunk egy tavaszi estére. Ekkor tartotta éjszakai lövészetét a főként gersei, karátföldi és telekesi munkásőrökből verbuválódott 4. szakasz. Kevés ember járt kívülállóként fegyveres testület lövészetén. Ennél kevesebb csak éjszakai lövészeten. Délután érkezett a karátföldi iskolához a parancsnokság UAZ-a. A kiválasztottak beültek és elindultunk. Egy erős fél óra múlva a sótonyi bázis kapujában, a „kettes”-en léptettek be bennünket az őrség emberei. A hosszú, cikk-cakkos út végül a barakkokhoz vezetett. Itt fogadott bennünket Soós Tibor egységparancsnok. Kaptunk enni – babgulyást, inni – teát és vártunk, hogy teljesen besötétedjen. Ez az idő is elérkezett. Ekkor, persze kísérettel felmentünk a toronyba. Ez nem valamiféle őrtorony volt gerendákból, hanem egy irányító – ellenőrző helyiség. Ide futottak be a telefonvonalak, itt működött a lövészet rádió központja, egyszóval, innen irányították az egész éjszakai lövészetet. Ami számunkra mindennél fontosabb volt, innen lehetett mindent látni, amit érdemes. Aztán, számunkra érthetetlen szövegek után elkezdődött a lövészet. Rajonként jöttek a lövők. Távol, a völgy túlsó szélén derengő fények voltak a célok. A „Tűz!” vezényszó után rövidebb és hosszabb sorozatok tépték szét a csendet. A látvány sem volt mindennapi. A lövedékek nyomjelzői, kis színes világító pontok egész fűzért alkottak a sötétben a fegyverek és a célpontok között. Káprázatos „tűzijátékot” láthattunk. Mindazoknak, akik ott voltak nagy élményt jelentett ez a kirándulásunk.

Indulhattunk a megyeire, amelyet Velemben rendeztek meg, májusban. Ez, lévén páratlan év volt, az „Együtt a Gárda” általános szemle volt. Ez azt jelentette, hogy nem csupán a munkásőri, de a többi szakág feladataiból is készülnünk kellett. Ide a munkásőr versenyrajon[32]kívül a közlekedési szakraj alegysége is bejutott. Maga a verseny zavarosan kezdődött.

Az indulás előtti napon összevont kiképzést tartottunk Vasváron. Ezen a mi rajainkon kívül a vasvári és a csehimindszenti raj és a vasvári IG raja is részt vett. A felkészítés után mentünk volna Velembe. Telefonüzenet jött, hogy az előző éjjeli vihar szabályosan lerombolta a számunkra épített sátortábort, menjünk holnap. Azt azonban tudtam, ha most hazamennek a gyerekek, akkor nem biztos, hogy mindenki visszaér időben. Úgy döntöttem, hogy ennek a 40 gyereknek valahol szállást kellene keríteni, Vasváron. Ez nem is volt olyan egyszerű! Volt a városban egy középiskolai kollégium, de az már zárva volt. Telefon a megyei elnökségre és onnan a pártbizottságra. A kollégium igazgatója elég nehezen, de kötélnek állt. E szerint délután ötkor kinyitják a kollégium kapuját, de csak tíz percre. Aki arra odaér, bejut. Mondanom sem kell, szép rendezett sorokban ott állt az egész társulat, már öt előtt öt perccel. Hosszú éjszaka következett. Végül minden jóra fordult és másnap délelőtt 9-re már Velemben voltunk, teljes létszámmal.

A megyei verseny szervezői egy hosszú terepversenyt álmodtak. Ez szép, nagyon szép! Mindehhez fekete-fehér, fénymásolt térképeket adtak a rajparancsnokok kezébe. Ez azért szép, mert így a patak, az út, a szintvonal és az elektromos távvezeték is csupán egy vékony fekete vonal volt. Ráadásul, semmiféle más támpont nem volt a tájékozódáshoz. Persze, hogy eltévedtek a rajok. A munkásőr ÚG rajunk délelőtt 10-kor indult el és délután fél öt körül még nem ért célba! A rádiósok őrjöngtek, hisz a 4. állomást a rajok nagyobb része el sem érte. Világos volt, hogy eltévedtek. A kiadott térképmásolat aztán megmagyarázta a dolgot. Az út kanyarodott és egy szintvonal ment tovább. Azon is futott egy ösvény. No ezen mentek tovább a versenyzők. A többit ki lehetett találni. Az esetet izgalmasabbá tette, hogy nagyon közel volt az akkor még kerítéssel - „vasfüggöny”- és riasztó rendszerrel őrzött nyugati határ is. Végül a problémát a gyakorlatiasságukról híres határőrök oldották meg. Terepjárókkal indultak a tévelygők nyomába és visszatérítették őket a helyes útra. Persze ezt megtehették volna korábban is, de a „nagyfejűek” nem adtak rá parancsot előbb. A rajok visszaérkeztek a táborba. A mieinknek komoly pontveszteséget jelentett, hogy időre nem érték el az egyik utolsó elméleti állomást. Így az ott szerezhető pontszám elveszett. Nem volt rossz az eredményünk egyébként. A nagy rivális körmendi 504.-nek kevesebb pontja volt. Igen ám! De ők, azzal az ürüggyel, hogy technikai hibák miatt nem tudták megoldani az utolsó két állomás feladatait, a verseny után megírták. Így előbbre kerültek a versenyben. Eljött az este. Nagy vita volt, hogy jelentsük-e a kölcsey-sek csalását. Végül is hallgattunk. Másnap a szombathelyi Garasin laktanyában a technikai bemutatók előtt adták át a díjakat. Nem lettek jók az eredmények. Azt hiszem 4. vagy 5. helyet értük el.

Egy héttel később a Gyermeknap alkalmából nagy „DA-DE”-olimpiát[33] rendeztünk. Itt adta át Bódi József, Vasvár város akkori úttörő elnöke csapatunknak az Országos Tanács Dicsérő Oklevelét[34]. Ez, a közösségek által elérhető, második legmagasabb kitüntetés volt, a KISZ KB Vörös Selyemzászlója után. Ezt az elismerést nem csak az ÚG munkájáért, hanem a csapat hagyományostól eltérő felállása és kiemelkedő munkája miatt kaptuk. Ettől az évtől kaptak a "leszerelők", szolgálatukat tanúsító oklevelet.

Ezen a nyáron indultunk először a Békés megyei Újkígyósra, táborba. Ennek előtörténete is eléggé kalandosra sikerült. Mit kerestünk mi, a távoli, Békés megye szépséges tájain?

Maga, az ötlet, hogy az ország másik sarkában lévő megye egyik községébe menjünk, nem volt új. Még ’84 tavaszán Farkas Gyöngyivel voltunk továbbképzésen Csillebércen[35] . Ide a hagyományostól eltérő formában működő úttörőcsapatok vezetőit és képzésfelelőseit hívták meg. Mi pedig erősen eltértünk a hagyományostól. Nos, ezen a továbbképzésen / az INTERN program keretében/ ismerkedtünk össze a tornyospálcai és az újkígyósi csapat vezetőivel. Itt vetődött fel a lehetősége egy sajátos együttműködésnek. (Újkígyós Békés, Tornyospálca Szabolcs-Szatmár megyében volt) Egyfajta „vetésforgó”-ban képzeltük el a dolgot. Végül a gyakorlatban mi maradtunk Újkígyóssal. A kapcsolat az ottaniak részéről Koltai Gabi / Bábáné /képzésfelelős és Hangyási Lajos csapatvezető kezében volt. No, ők ketten soha nem jutottak el hozzánk. Én azonban felhasználva az 1984-es orosházi országos ifitalálkozó szabadjegyét leutaztam a nyári szünet kezdetén Újkígyósra. Éppen sátorverés folyt. Így sikerült belopnom magam az újkígyósi „kemény mag” szívébe, mellékesen megtanultam „Monaco” sátrat felállítani. Ez a dolog jó belépőnek bizonyult. Megalapoztam tekintélyemet.

Pár héttel később, hosszú vonatút után érkezett első táborozó csoportunk az újkígyósi strandtáborba. Olyan siker volt ez a tábor, hogy az akkori táborozók – azóta családapák, családanyák – ma is az egyik legnagyobb élményként emlegeti. Akkor láttunk kissé mélyebben mást. Az Alföld túlsó vége ismeretlen világ Vas megyében élő gyerekek számára.

Összeszedtük a pénzt, a felszerelést. Ezután felszálltunk Körmenden a szombathelyi vonatra. Onnan tovább Pestre, majd át a Nyugatiba s onnan a gyorsra, Békéscsaba felé. „Nem volt ez mód nélküli mulatság”- írta a koszorús költő. A csabai vasútállomáson már várt bennünket néhány személyautó. Ezek vittek ki bennünket az újkígyósi „strandtáborba”. / Itt valóban van egy strand s e mellett álltak a helyi Zrínyi Ilona úttörőcsapat sátrai. / Itt terveztük eltölteni a következő hetet. Jártunk Csabán, Szabadkígyóson és Gyulán is.

’85-ben ismét eredményes évünk volt. Olyan csoport „szerelt le” a gárdából, amely meghatározta a gersekaráti Úttörő Gárda életét, eredményeit. Ismét eljutottunk a megyei versenyre. A velemi tábor adott otthont a versenynek. Ez volt az az év, amikor először felmerült a„veteránok”-ból álló ifjúgárdista raj megszervezése. Ők azonban még nem kerültek „bevetésre”. Róluk azonban később.

Ezen az őszön is megünnepeltük a Fegyveres Erők Napját. Októberben Körmendre túráztunk. Itt néhányan kipróbálhattuk a repülést hőlégballonon. Ennek lajstromszáma: HA-809 volt. 1985. november 26-a emlékezetes élmény volt mindazok számára, akik láthatták, mi történt nálunk. Vas megyében járt akkor Losonczi Pál a Népköztársaság Elnöki Tanácsának Elnöke, ahogy ma mondanánk, a köztársasági elnök. Két gárdistánk: Czupi Ildikó rpk. és Szép Zsolt törzspk. köszöntötték az államfőt, aki aláírásával látta el naplónkat. Három nappal később a szakaszgyűlés résztvevőit ünnepeltük. Ez az év az ÚG-s karácsonnyal zárult, amit a kultúrban tartottunk, elérkezett 1986.

[31] „Márciusi Húsdaráló” névvel a mozgalmi év, március 15. és április 4. közötti időszakát illettük. Ekkor szinte egymást érték a különféle rendezvények, versenyek, ünnepélyek.

[32] Deáki Imre rpk., Baumgartner Zsolt, Berzai Andrea , Boros Mária, Czupi Ildikó, Deáki Hajnalka, Esses Tamás, Kondora László, Szép Zsolt, Tuboly Erika,

[33] „DA-DE Olimpia csapatunkban különböző ügyességi állomásokon pontszámok szerzésével lehetett versenyezni pl.: tojás dobálásban, 11-es rúgásban, kerékpáros ügyességben stb…és pontokat lehetett szerezni, majd beváltani őket csokira, üdítőre.

[34] A Magyar Úttörők Szövetsége Országos Tanácsa Dicsérő Oklevele a kapható második legmagasabb közösségi kitüntetés, amelyet úttörőcsapat kaphatott.

[35] Csillebércen volt hosszú ideig a Magyar Úttörők Szövetsége központi tábora és vezetőképző bázisa.